Pompeii (részlet)

„Most két hétre végképp eltűnök!!!” – biggyesztettem ki a FB oldalamra, direkt három felkiáltójellel, aztán nekiveselkedtem, hogy belegyömöszöljem a kofferbe a bélként kilógó színes rongyokat. Közben pittyogott a mobiltelefonom, mindjárt öt kíváncsi kérdés: Hova? Kivel? Mikor? Miért? Nápolyba. Egyedül. Most. Mert. Nem volt kedvem végigzongorázni.

– Lili miért nem mehetek veled? – kérdezte Misi pár nappal az elutazásom előtt.

– Mert nem akarom – válaszoltam kurtán. Persze, hogy kiveretem a biztosítékot.

– Biztos a Porschés pasas van a dologban…

– Nem is ismerem! – háborodtam fel.

– Magyarázd a nagymamádnak! – dobta az asztalra a lakáskulcsomat, s elviharzott.

Pár percig szomorúan pöcköltem a villával a tinórugomba szeleteket a rizottóban, kicsit lelkiismeret furdalásom volt, de aztán arra gondoltam, hogy hosszútávon úgysem tudnám kezelni Misi féltékenységét. Hmmm, szörnyen beteg, ha már egy ismeretlen férfira is féltékeny, akinek csak annyi bűne van, hogy véletlenül mindig pont akkor tankol a Bajkalskán, amikor mi. Nápolyba pedig mennem kell. Várnak. Vár rám a Költőnő.

Másfél éves voltam, amikor anyu hazahozta José Pijoan Művészettörténetének harmadik részét, a borítóján a Költőnő című festménnyel, ami egykor Libani házát díszítette Pompeiiben. Rakoncátlan hullámok, aranyhálóval lefogatva, bogárszemek, mélázó tekintet. Az egyik kezében nádtollat fog, melyet az ajkához érint, mintha ihletre várna, másik kezében viasztáblákat tart. Lili! Mutattam rá a festményre, s a széncinkém helyett azon az éjszakán a könyvvel aludtam, a következő napokban pedig ceruzával a számban és egy leporellóval szaladgáltam. Aztán felfedeztem a szűrő és a háló közötti azonosságot és még sétálni is szűrővel a fejemen akartam menni. Bár ezüstszínű volt és hátul lógott a nyele, de sejtettem, hogy ha a festmény hátulról is megnézhető lenne, akkor azon is látható volna egy kiálló nyélféle alkalmatosság. Ebben a mai napig biztos vagyok.

Anya felszentelte a borítót, kivágta a képet, keretbe tette, s az óta a Költőnő az életem része. Mindenhova magammal viszem a széncinkével együtt, s kiteszem az aktuális éjszakám éjjeliszekrényére. Misi ezt sem értette, csak a szemét forgatta: Muszáj, hogy bámulja, ahogy szeretkezünk? A hasonlóságot azonban nem tagadta. Idővel belenyugodott, hogy velem együtt egy vedlett plüsscinkét és egy kukkoló Költőnőt nyert az ötös lottón.

A repülőtéren szerencsém volt, tíz perc várakozás után sikerült pakkjaimmal együtt feltepernem magam az Alibus egyik járatára. A pályaudvaron leszállva mellbe csapott a hőség, mintha a sütő ajtaját nyitottam volna ki. A Piazza Garibaldin kaotikus rendetlenség fogadott, nyüzsgött a tér, hullámzott, pulzált, zajongott, mint egy patchwork terítő tele színnel, mintával, absztrakcióval és geometriával. Beszívtam Nápoly illatát, a sós levegőbe, halszag, pizza, olcsó pacsuli és szemétbűz keveredett. Egy kapualjban leültem a kofferomra és a térképet böngésztem. A mellettem tornyosuló szeméthegyen, itt csak így kipakolják az utcára, egy patkány trónolt, nem zavartatta magát a körülötte elsiető járókelőkkel, sztoikusan rágcsált egy megbarnult almacsutkát. Bajszocskái remegtek, farkincája ide-oda járt. Libabőrös lettem, kevés dologtól undorodom, de a patkányoktól nagyon.

A szálláshoz keskeny sikátorokon keresztül tornásztam fel magam, mintha az égbe meneteltem volna macskaköves lépcsőlajtorján, az ablakokba kihúzott köteleken száradó ruhák színes zászlósora között. A különböző nagyságú, alakú, korlátú erkélyeket, mintha egy hóbortos építész tervezte és függesztette volna fel az itt-ott málladozó vakolatú, színes homlokzatokra. Rejtélyes szövevényük hangulatossá tette a sikátorokat. Egyre meredekebb lépcsősorokon kapaszkodtam fel, s az egyik balkanyar után ott állt előttem a sárgára meszelt ház borostyán zuhatagával, félköríves erkélyével, és ódon, repedezett fa kapujával.