Vakfoltok (részlet)

Dali meghalt. Az istenek is halandók, jegyezte meg szomorúan Sofi. Isten és bohóc egyben. Az előbbivel nemcsak magát áltatta, de azon milliókat is, akik imádták. Az utóbbit tagadta: „A bohóc nem én vagyok. De ez a szörnyeteg társadalom nem ismeri fel, hogy ki az, aki azért viselkedik komolyan, hogy elrejtse őrültségét.” Zseni volt, mint te, mosolygott rám Sofi szerelmesen. Jólesett.

Belefúrtam arcomat selymes hajába, s Dalit álmodtam. Az egyetemen egyre több elismerést kaptam. A lelkiismeret-furdalásom szárnyakat adott. Egyre bizarrabbakra, egyedibbekre sikerültek a festményeim, mintha eladtam volna a lelkem az ördögnek. És nem? Tényleg eladtam. De hogy Blažek lett volna az? Miért ne? A tisztelendő úr mindig óva intett minket: a gonosz álruhában jár és olyan kreatív a mimikriben, hogy csak akkor ismerjük fel, amikor már késő. Hát most nem nagyon erőltette meg magát az álcázással, de a verbuválási manővere fölöttébb hatásos volt. Sokszor elgondolkoztam rajta, mi lett volna, ha… s néha azt álmodom, hogy az van, ami lett volna, ha… csak aztán felébredek.

A változatosság kedvéért újra ébren álmodtam Dalit, s közben Sofi nyakszirtjét simogattam. Rémálmaimban festőzseni voltam. Mindenki engem ünnepelt. Gazdag voltam, és a világ a lábaim előtt hevert. Sütkéreztem a dicsőségben egészen addig, míg meg nem jelent egy kisfiú, egy dáma, egy elvtárs, egy pap, egy pártelnök, egy öregember, egy hulla stb., s el nem kiáltotta magát: a király meztelen. S akkor lehullott a lepel, mármint a kackiás Dali-bajszom, korszakalkotó képeimről a máz, s én ott álltam megszégyenülve, meztelenül, zavartan takarva el nemi szervem. A megcsalt tömeg először csalódottan hurrogott, majd szitkozódni kezdett, dühöngött, aztán elszabadult a pokol. Először csak tojással, paradicsommal dobáltak. Aztán előkerültek a kövek és a dorongok. Kezemet védekezőn emeltem fel, s ilyenkor szerencsére, még mielőtt valaki elkiáltotta volna, milyen kicsi a pöcse, felébredtem.

Photo: Pixabay, TheDigitalArtist